Miközben a temetőben bolyongtam, a rengeteg virággal és gyertyákkal teli sírok közt, elfogott a szomorúság és a bánat. Nem, nem a mulandóság miatt, azzal megbarátkoztam, tudok vele bánni. (különböző okok miatt) Sokkal inkább az szomorít el, hogy ha írok neki (vagy sokszor másoknak), egyszerűen nincs válasz. Írom, hogy jöjjön el egy sétára, jöjjön el egy kis beszélgetésre. Nincs válasz. Szóvá teszed, nem tetszik neki. El akarod mondani neki, amit régóta megfogalmaztál magadban. Nem érdekli. Őszinte akarsz lenni. Nem lehetsz. Na de sorolhatnám még.
Aludni kéne, álmok nélkül.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.