A hosszú hétvége lehetett volna jobb is, inkább csak bicajozással és olvasással telt. Tekergetés közben volt kocsmárosunk szólt, ugorjak be hozzá egy kicsit. Hozott magának szenyót, majd beültünk a házuk alsó szintjén lévő volt kocsmahelyiségbe.
A kocsma már évek óta zárva, tehát nincs is italbolt a faluban, ami elég lehangoló. Nos, volt kocsmárosunk, Zoli, kezembe nyomott egy sört, hogy üljünk le, beszélgessünk kicsit...
Komolyan, ott ültem, kezemben az üveg sörrel, beszélgettünk, nevettünk, és igen, jól éreztük magunkat, miközben én folyamatosan körbe-körbepillantottam. Minden a helyén van még. A poharak, az asztalok, a székek. A kupák és az oklevelek a focimeccsekről a falon, az ártábla és a hűtő is. Rengeteg gondolat ment át az agyamon, előjöttek a szép emlékek, egy-egy csodás este képei.
Komoly deja vu érzésem támadt. Ráadásul még egy barátom is benézett, ő is leült hozzánk az asztalhoz. Tisztára olyan volt minden, és olyan érzést keltett, mintha a kocsma bármikor újra megnyitná kapuit. Vagy mintha arra várna, hogy valaki kinyit egyszer...
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.