Tegnap az Élettől megkaptam a legnagyobb pofont. Ököllel, egyenesen a képembe. Kora este, megjött, mosolygott rám, én vissza, annyira örültem, hogy látom. Beszélgettünk, stb. Majd egyre többször csörgött a telója, sms, hívás. A pultnál állt egy srác, oda is ment hozzá és a fejemben kezdett valami derengeni. Majd még pár csörgés, már másik helyen. 8 óra környékén az utolsó hívás, majd bejelenti, hogy elmegy "haza". Itt már erősen sejtettem, mi állhat a háttérben. Mondtam Neki, kikísérem a kocsihoz, mire ő csak annyit válaszolt, hogy nem, nem kell. Persze amikor elindultunk a kocsi fele, a srác már javába ott várta az épület mellett, ahonnan kijöttünk. Mivel látta, hogy kísérem, odadobott egy hello-t, mintha olyan retardált lennék, hogy nem tudom, mi a helyzet. IQ-ja ránézésre súrolta a 30-at, de hát jóképű volt, én meg...na ne kerteljünk, én még wc kefének is csúnya vagyok. Fő az önkritika.
Kocsinál gyors búcsú, hiába, sietett. Legszívesebben átöleltem volna és nem engedtem volna el. De nem mertem. Legszívesebben megsimogattam volna az arcát. De nem mertem. Erősen kűzdöttem a könnyeimmel, mert tudtam, percek múlva a pokol vár rám. Lám, a srác nagy ívet tett, át a túlsó oldalra, úgy csinált közben, mintha telefonálna (mondjuk lehet telefonált), de figyelt gondolom. Fél perccel később gyors mozdulatokkal bevágódott az anyósülésre és mentek is.
Visszamentem haverokhoz és írtam egy sms-t Neki. Íme az üzenetváltás:
Az én smsem: "Láttam h felvetted a srácot. Gondoltam h emiatt jöttél és mentél ilyen korán. Hálás blogtéma lesz h mekkora "szerencsés" vagyok.
Az ő válasza: "Miattad mentem, mert látni akartalak. Nem kell senkivel takaróznom, ha találkozok valakivel. Itthon vagyok! Sajnálom, ha megbántottalak vagy csalódtál..nem akarta" (a vége asszem nem jött át nekem)
Válaszom rá: "Nyilván véletlenül vártad meg a srácot, meg várt téged. Tudod jól mennyire szeretlek."
Erre már nem jött válasz. Nem sokra rá hazamentem, mert elég szarul voltam, este 10 körül otthon is voltam. Aludni nem tudtam, kb hajnali 5ig. Rágódtam ezen az egészen, meg belázasodtam, a lábaim begörcsöltek, a végére meg jött a lázzal egy jó kis hidegrázás. Legszívesebben fejbe lőttem volna magam, vagy egy kocsi elé vágódtam volna egy ilyen nap után. (Hmm, honnan ismerős nekem ez a kocsi sztori...?)
Az igazság tényleg az, hogy szeretem, számomra Ő a tökéletes nő. Tegnap óta viszont nincs lelkem, kitépték, megették, kiköpték és belerúgtak. Úgy érzem magam, mint egy hülye, aki az óceán közepén sodródik egy darab deszkán és várja, hogy megdögöljön. Mondjuk, mit is tudnék adni neki? Nincs házam, pénzem, kocsim. Ellenben tudnék adni neki szeretetet, hűséget, megbecsülést, azokat a dolgokat, melyeket nem lehet pénzért megvenni.
Nem tudom, milyen lesz a folytatás. Foggal-körömmel harcolok, de...a picsába is, miért nem fordulok fel a retekbe? Deja vu érzésem van; Xanax, Fehérvár, testi-lelki roncs, depresszió és...vágod.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.