Eddigi életem során számos ember jött és ment. Állandóság persze a családhoz köthető, na meg a helyiekhez. Tőlük merítettem és tanultam nagyon sok mindent. Ha csak azt a tényt említem, hogy óvodás koromig nem tudtam magyarul, mert dédnagyanyám és nagyszüleim csak németül beszéltek hozzám...Na és persze a szomszédok, akiktől a nyelv mellett annyi jót tanultam és annyi szép emlék fűzött hozzájuk. És még hány ember...és mennyi emlék...
Ha ez egész eddigi életet és a tanultakat egy kirakóhoz lehetne hasonlítani, akkor e személyek és a tőlük kapottak a kirakó darabkái. De már nincs szomszéd néni, nincs második szomszéd, nincs már sok ember, akik sokat jelentettek nekem. Olyan ez, mintha a kirakó darabkáit emelnék ki belőlem és lyukacsos leszek...
Teljesen mindegy, hogy mit csináltak, hogy kocsmai haver volt, vagy szomszéd, vagy egyéb. Hiányoznak; minden más. Ha pedig olyan dolog történik, vagy véletlenül ott vagyok, ahol vele/velük voltam, előjönnek az emlékek.
Biztos vagyok benne, hogy sokat köszönhetek nekik, sokat tanultam tőlük. És abban is biztos vagyok, hogy nekik köszönhetően jobb ember lettem.
Nincsenek már, ez a szakasz lezárult.
Furcsa érzés. Szokatlan érzés.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.